Dixie-szerelem

2017. 02. 24. Könnyűzenei örökség

Az Azok a régi csibészek poptörténeti talkshow második vidéki helyszínén, Szegeden állomásozott. A program fontos célja, hogy a Budapesten kívüli könnyűzenei életet is feltérképezze. Mi lenne erre alkalmasabb, mint megkérdezni azokat az alkotókat, akik igazán meghatározóak voltak egy-egy város számára? A szegedi JATE Klubban Dr. Molnár Gyula, a Molnár Dixieland Band vezetője – nem mellesleg elismert ornitológus, természetfotós, természetvédő és tanár – volt Csatári Bence beszélgetőtársa.

A korai évektől indult a beszélgetés: milyen zenei impulzusok érték a bandavezetőt gyermekként? Molnár Gyula elmondta, hogy szülei kórustagok voltak, nagyanyja pedig szépen énekelt népdalokat, kisfiúként gyakran próbálta őt zongorán kísérni. Énektanárának nagy szerepe volt abban, hogy felismerte a tehetségét, majdhogynem ráparancsolt a szülőkre, hogy írassák be zeneiskolába. Itt furulyával kezdett, majd a választott hangszer a klarinét lett. A kis Molnár ugyanis a Vigadóban, míg apja a majálison barátaival sörözött, ultizott, egyre csak a zenekart figyelte. Mikor a szaxofonos felvett egy nagy hangszert, aminek nagyon szép hangja volt, eldöntötte, hogy azon fog ő is játszani – ez volt a klarinét. De azt sem zárja ki, hogy a tízévesen egy iskolai versenyen nyert színházjegy az Anyeginra is a könnyűzene irányába lökte.

A Radnóti Miklós Gimnáziumba kerülvén már zenekart is alapított. Ezzel párhuzamosan megismerkedett Csanádi Lajossal, aki kiválóan zongorázott, együtt próbáltak keresni dobost, akit Czutor Béla személyében meg is találtak. Iskolai osztály- és évfolyam-bulikon léptek fel. Hakniztak és élvezték, hogy a lányok körülrajongták őket mint zenészeket. A fordulatot az 1959-es év hozta: az újszegedi Tóth Vendéglőből elvitték a szaxist katonának. Molnár ugyan fiatalabb volt, de Horváth Béla zenekarvezető hallott róla, így hát beállított a lakásukra és elkérte a fiút édesanyjától. Egy-két évre rá apja szerzett neki egy szaxofont, időközben pedig a megyei zenész szakszervezettől is megkapta a hivatalos működési engedélyt, mindössze tizenöt évesen. 1960-61 tájékán azonban megszűnt ez a zenekar. Tömény éjszakai élet volt ekkor, ugyanis bejött a tviszt, ami tiltott műfaj volt, az akkori fiatalok azonban követelték. Molnárnak konfliktusa lett abból, hogy a műfajt játszotta: az egyik üzletvezető kitépte a szaxofon fúvókáját szájából, hogy hagyja már abba ezt az erkölcstelen zenét.

A következő formáció, az 1963-ban alakult Kristály nevű beategyüttes, nagy sikernek örvendett, még Szörényiék is meghívták őket előzenekarnak. Villon-ballada című szerzeményük pedig az Ifipark magnós klubjában hetekig vezette a slágerlistát. Molnár azonban mégis át akarta menteni a beat által lepipált dixielandet, hiszen nagyon közel állt és áll a szívéhez. Így lett, 1964-ben, a Molnár Dixieland Band. A zenekar rendszeresen részt vett a Salgótarjáni Jazz- és Tánczenekarok Fesztiválján, hatalmas sikerrel. 1971-ben, az utolsó salgótarjáni fesztivál után Kiss Imre, a Magyar Rádió zenei osztályának főszerkesztője felajánlotta a bandának, hogy vegyenek fel öt számot a 8-as stúdióban. Eredeti zongoristájukat azonban behívták katonának és semmilyen indokkal nem engedték el, helyére így Garay Márta került. Az öt felvett számot „zésítették”, azaz berakták a rádió zenei műsortárába.

Ezzel a hátszéllel juthatott ki az együttes Csehszlovákiába, ahol Európa Klasszis-díjat kaptak, illetve az 1976-os első lemezük is így készülhetett el a Hungaroton és a Magyar Rádió együttműködésével.

A későbbiekben Hollandiában, Németországban, Ausztriában és Belgiumban és az USA-ban koncerteztek, de a Szovjetunió sem maradt ki. Itt egy hónapot töltöttek, és csodálatos élményekkel gazdagodtak. Molnár annyi érdekes sztorit élt meg itt, hogy tervezett könyvében külön fejezetet szentelne ennek. A nézőkkel is megosztott egy ilyen történetet: mikor repültek Moszkvából Kazahsztánba, nem fotózhatott a repülőgépen, mint kiderült később, az interkontinentális rakéták silója volt a sivatag alatt elhelyezve, ezért volt teljes hírzárlat.

Molnár Gyulának a magyarországi dixielandkoncertek szervezésében is nagyon nagy szerepe van. Ő hívta el Jewel Brownt, Louis Armstrong utolsó még élő énekesnőjét koncertezni Magyarkanizsára, de Tony Scott világklasszissal is játszott az újszegedi Sportcsarnokban. Scott különlegesen fújta a szaxofont, nem a német rendszerű fúvást követve. Technikáját úgy mutatta meg Molnárnak, hogy a szájába vette annak ujját, nem kis nevetést okozva az épp ekkor odaérő Band-tagoknak. Molnár ezután Norvégiában egy évig gyakorolta a Scott-tól eltanult technikát, amit ma is használ, egyedüliként Magyarországon. Ezen kívül az 1998-tól évente megrendezett szegedi Dóm Dixie Gála is a nevéhez köthető, ahol is Molnár a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében csinált dixie-jazz estet kilenc évig.

2001-ben eMeRTon-díjat kapott a banda, de számos más díjjal is büszkélkedhetnek. Jelenleg is koncerteznek, bár 80-100-ról lecsökkent 20-ra a havi koncertjeik száma, azonban még mindig lelkesen, szerelemből csinálják a dixie-t. Hisz, csak így érdemes!